A latin "földek között" kifejezésből származó Mediterraneo a klasszikusságot, a keveredéseket és a kék égboltot idézi, amelyre egy vágyat vetíthetünk: azt, hogy sikerüljön megragadni egy közös identitás vonásait. Ha a történész tekintete cáfolni látszik a mediterránitás eszméjét – David Abulafia ebben a kötetben egy széttöredezett térként határozza meg, ahol a múltban is a kultúrák találkozása néhány kozmopolita város kivételével nem volt szabály – a Múzsák mégis vonzódnak hozzá. A török zenész, Zülfü Livaneli által megidézett dalok melankolikus és elmélkedő hangulata, a Matteo Nucci által dicsért közismert vendégszeretet és a szabadidő ünneplése a protestáns országok szemében egyszerre vonzó és elítélendő: a görög homo mediterraneus nemes profilja egy pillanat alatt válhat gúnyos karikatúrává, a lazaság és a kulturális elmaradottság szinonimájává. Bármiképpen is határozzuk meg, a Mediterraneo válságban van: az Európai Unió elhanyagolja, amely csak fenyegetésként és energiaforrásként tekint az észak-afrikai és levantei partokra, ez a történelem egyik legnagyobb migrációjának kereszteződése. Míg évente több száz millió nyaraló özönlik partjaira, mint egy torzító tükörben, több százezer ember vállalkozik egy drámai ellenkező irányú utazásra, hogy elmeneküljön a háborúk, üldöztetések és szegénység elől. A folyékony út, ahogy Homérosz nevezte, egyre inkább militarizált, forgalmas és szennyezett, valamint túlmelegedett és túlhalászott. Az észak-afrikai partokról nézve inkább egy falnak tűnik, amely elválasztja az arab világot az európaitól, a megosztás forrása, nem pedig a kultúrák találkozása. Bölcsebb lenne a változatosságát dicsérni, mint egy múló közös identitást keresni, de talán a mediterránitás nem más, mint egy érzés, és mint ilyen, nem akar érveket hallani. Mindezek ellenére továbbra is lenyűgöző, megnyugtató és vigasztaló. Partjain a modernitás nem teljesen gyökerezik meg, az idő másképp telik, és az emberek többet beszélgetnek, mint máshol. És ha a homo mediterraneus még mindig eljönne?
