Az elmúlt években Nápoly egyfajta túlzott elbeszélés tárgyává vált, különösen a filmek és irodalom terén, ami tovább gazdagította a már amúgy is mélyen gyökerező képzeletvilágot. A város mindig is szélsőségek között ingadozott, és nehéz képet alkotni róla, átlagot vonni, elképzelni egy nápolyi normalitást, ha egyáltalán létezik ilyen. Mi a mérlege ennek az időszaknak, amikor Nápoly volt Olaszország leginkább filmezett városa? Hol kereshetjük ezt a vágyott normalitást? Talán fel kell "menni" a Vomero negyedbe, amelyet szinte idegennek tekintenek a várostól, éppen azért, mert feltételezik, hogy "normális", középosztály lakja, homogén, békés? Egy valóság, amely ellentétben áll a történelmi központ túlfűtött életével, amelyet ezer réteg - építészeti, történelmi és társadalmi - szel át, mégis ott is létezik egy alternatív értelmezési kulcs: a központ, földalatti városával és művészeti metrójával, mint az ókori és modern együttélés erényes modellje, és nem csupán egy újabb egzotikus kivételesség variációja. Bagnoli odüsszeiájával szemben, amely harminc éve várja, hogy életre keljen az ipari területének egyik ezer megújítási projektje, a San Giovanni a Teduccio-i egykori Cirio élvonalbeli kampuszai állnak, amelyek pozitív hatással vannak a területre, ahogyan ez a filmiparban is történt a legnehezebb negyedekben készült számos produkcióval. Egy nagy sikerű eset a Fanpage, amely innovatív újságként vált ismertté, és egy olyan Nápolyt képvisel, amely vonzza a tehetségeket, ahelyett, hogy elveszítené őket, amely modelleket exportál, amely gyarmatosít, ahelyett, hogy gyarmatosítanák. Kormányzati szinten is a "város-állam" és "monarchikus polgármesterei" politikai laboratóriumként jelennek meg, amely gyakran megelőzi azokat a tendenciákat, amelyek később országos szinten is megjelennek. Nápoly mindig meglep, akár jó, akár rossz értelemben, még akkor is, amikor mindent megtesz azért, hogy "normális" legyen.
