Az utolsó években Nápoly valamifajta hiper-narrációt élt át, különösen filmes és irodalmi szempontból, ami tovább gazdagította már egy nagyon megült képzeletvilágot. Mindig is a inga őrült módjára ingadozik csúcsok és mélypontok között, és nehéz képet alkotni, átlagolni, elképzelni egy nápolyi normalitást, ha van is ilyen. Mi a mérleg ennek az időszaknak, amikor Nápoly volt Olaszország legfilmelt városa? Hol keresni ezt a vágyott normalitást? Talán fel kellene „menni” a Vomero-ra, egy kerület, amelyet szinte idegennek tekintenek a várostól, éppen azért, mert normálisnak feltételezik, középosztály lakta, homogén, megnyugtató? Egy valóság, amely ellentétben áll a történelmi belváros túlzásaival, amit ezer rétegről – építészeti, történelmi és társadalmi – átszőtt, és mégis ott is létezik egy alternatív értelmezési kulcs: a központ, a földalatti városával és a művészeti metrójával, mint a múlt és a modern együttélésének virtuóz modellje, és nem csak mint egy újabb változata egy egzotikus kivételességnek. A Bagnoli-i Odysseia, amely harminc éve vár arra, hogy életre keljen az ipari területének egyik ezer rehabilitációs projektje, szembeáll a San Giovanni a Teduccio volt Cirio-jának élvonalbeli kampuszaival, amelyek pozitív hatást gyakorolnak a területre, ahogyan ez történt a filmszakma esetében is a sok produkciójával a legnehezebb kerületekben. Nagy siker példa a Fanpage, amely innovatív híroldalként állt be, és egy olyan Nápolyt képvisel, amely vonzza a tehetségeket, ahelyett, hogy elengedné őket, amely modelleket exportál, amelyek gyarmatosítanak ahelyett, hogy gyarmatosítottak lennének. A kormányzati szinten is a „városállam” és a „monarchikus polgármesterei” politikai laboratóriumként jelennek meg, amely gyakran megelőzi azokat a tendenciákat, amelyek országos szinten fognak megjelenni. Jót és rosszat egyaránt Nápoly mindig meglep, még akkor is, amikor mindent megtesz, hogy „normális” legyen.
Szállítási költség Ft9719,86, ingyenes Ft0,00 értékhatártól
Ár ÁFÁ-val együtt
Az utolsó években Nápoly valamifajta hiper-narrációt élt át, különösen filmes és irodalmi szempontból, ami tovább gazdagította már egy nagyon megült képzeletvilágot. Mindig is a inga őrült módjára ingadozik csúcsok és mélypontok között, és nehéz képet alkotni, átlagolni, elképzelni egy nápolyi normalitást, ha van is ilyen. Mi a mérleg ennek az időszaknak, amikor Nápoly volt Olaszország legfilmelt városa? Hol keresni ezt a vágyott normalitást? Talán fel kellene „menni” a Vomero-ra, egy kerület, amelyet szinte idegennek tekintenek a várostól, éppen azért, mert normálisnak feltételezik, középosztály lakta, homogén, megnyugtató? Egy valóság, amely ellentétben áll a történelmi belváros túlzásaival, amit ezer rétegről – építészeti, történelmi és társadalmi – átszőtt, és mégis ott is létezik egy alternatív értelmezési kulcs: a központ, a földalatti városával és a művészeti metrójával, mint a múlt és a modern együttélésének virtuóz modellje, és nem csak mint egy újabb változata egy egzotikus kivételességnek. A Bagnoli-i Odysseia, amely harminc éve vár arra, hogy életre keljen az ipari területének egyik ezer rehabilitációs projektje, szembeáll a San Giovanni a Teduccio volt Cirio-jának élvonalbeli kampuszaival, amelyek pozitív hatást gyakorolnak a területre, ahogyan ez történt a filmszakma esetében is a sok produkciójával a legnehezebb kerületekben. Nagy siker példa a Fanpage, amely innovatív híroldalként állt be, és egy olyan Nápolyt képvisel, amely vonzza a tehetségeket, ahelyett, hogy elengedné őket, amely modelleket exportál, amelyek gyarmatosítanak ahelyett, hogy gyarmatosítottak lennének. A kormányzati szinten is a „városállam” és a „monarchikus polgármesterei” politikai laboratóriumként jelennek meg, amely gyakran megelőzi azokat a tendenciákat, amelyek országos szinten fognak megjelenni. Jót és rosszat egyaránt Nápoly mindig meglep, még akkor is, amikor mindent megtesz, hogy „normális” legyen.
